| A Kivándoroltak 1992-ben jelent meg Németországban, majd négy évvel később a szerző fordításában az angol nyelvterületen. A kritikusok egybehangzó véleménye szerint Sebald életművének legtökéletesebb darabja ez a négy elbeszélésből álló ciklus. Henry Selwyn, Paul Bereyter, Ambros Adelwart, Max Ferber - az író e négy, különös, boldogtalan sorsú kivándorolt életének felderítésére vállalkozik hosszú elbeszéléseiben.
Amerikába, Angliába, Svájcba utazik, hogy megismerje és lejegyezze egykori főbérlője, általános iskolai tanára, nagybátyja és festő barátja múltját, és a rokonok, ismerősök elbeszélései labirintusszerűen vezetik újabb és újabb sorsokhoz és helyszínekre, a nyomkeresés logikája szerint. Sebald szinte mániákus pontossággal jegyzi le a kivándoroltak történetének minden apró részletét, mígnem a lényegtelennek tűnő történetfoszlányokból, elhallgatott információkból és megfakult fényképekből kirajzolódik az otthontalanul leélt életek fájdalma, s megmenekülnek azok az emlékek, amelyektől olyan kétségbeesetten, akár tudatuk vagy életük kioltása árán is szeretett volna megszabadulni a négy főhős.
Sebald megszállott tudósként látszólag a tények felderítésére vállalkozik és bőségesen ontja olvasóira a megtalált iratokat, képeket és adatokat. De talán mégsem lepődünk meg azon, hogy a „hiteles” dokumentumok egy része csupán kitaláció. Mert Sebald motívumokkal sűrűn átszőtt költői prózája rádöbbent: az irodalmi fikció talán mindennél hitelesebben dokumentálhatja az elhallgatott fájdalmat, rajzolhatja meg a lélek ismeretlen tájait.
Winfried Georg Sebald 1944-ben született Wertachban, Bajorországban. Svájcba áttelepülve gimnáziumi tanárként dolgozott, majd 1970-től Norwichban lett egyetemi oktató. Fontosabb irodalmi publikációi 1990-től jelentek meg, szépirodalmi tevékenysége mellett a német irodalomról szóló esszéi, tanulmányai is ismertek. 2001-ben, Austerlitz című regényének megjelenése után sokan őt tartották a következő irodalmi Nobel-díjra legesélyesebbnek. Ugyanebben az évben autóbalesetben meghalt.
|
