| "A Bakács, az egy hülye. Gyakorlati érzéke, mint ennek a széknek, amin ülök, szervezőkészsége a nullához közelít, és rosszul vezet. Nem tartja a sebességet és a sávot. A modern technika nem izgatja, még e-mailja sincs. Meg azt sem szeretem, amikor gügyög, meg amikor dühkitör. Azt nem kívánom senkinek. De nagyon gyors. Ha beül a gépbe, akkor úgy tíz perc alatt beüt egy másfél flekkes cikket, ami általában rendben van. Szövegileg is, meg szól is valamiről."
"Biztos az autóban gondolkodik odafelé. Meg vissza. Aztán lehet, hogy Bruce Willist akar írni, csak Brad Pitt sikerül, de majd az olvasószerkesztő kijavítja. És már ott sincs. Kivéve, ha mondjuk Kantról kérdezed. Akkor tart egy röpke órás kiselőadást, és elkésik a következő programjáról.
Megfigyeltem, hogy akivel érett fejjel szorosabb kapcsolatba kerülök, azzal valószínű, hogy korábban is gyakran voltunk ugyanott. Ugyanazokon a koncerteken gyűrődtünk, ugyanazokban a mozikban ettük a perecet, biztos a szomszéd asztalnál ittuk a sört a Tilos az Á-ban, külhonban is ugyanazokat az utcaköveket koptattuk, és lehet, hogy közös nőnk is volt.
Még katonák is ugyanott voltunk. A Jurinovits Miklós laktanyában. Kalocsán.
A Bakácsot a kilencvenes évek elején ismertem meg. Személyesen, mert az írásait már korábban olvastam a Narancsban meg a Kritikában. Talán Győrben a Mediawave fesztiválon. Én mint szervező, ő akkor mint csillogó szemű filmkritikus. Aztán együtt előzsűriztünk ugyanott több ezer filmet, ami fölöttébb tanulságos, ámbár agyzsibbasztó mulatság. A Ravazdi Kerekasztalt és annak performanszait már közösen agyaltuk ki. Dolgoztunk együtt a Kékharisnya című televíziós magazinban, táncoltam az esküvőjén, és talán akkor láttam utoljára öltönyben. Pergő Képek címmel egy filmes fanzint csinálunk közös barátainkkal, és ma is ugyanazon a napon van adásunk a Tilos rádióban. Összenő, aminek kell, mi főleg ott, ahol nagy szabadságfokkal lehet dolgozni. Mert felnőtt ember már csak úgy barátkozik, ha közös ügyek vannak. És vannak, pláne, ha dolgozunk azon, hogy legyenek. Hogy barátkozhassunk.
A Bakáccsal jól lehet dolgozni. Jó, lehet, hogy késik, de szakmai kérdésekben kifejezetten élvezetes vele vitatkozni. A külső szemlélőnek úgy tűnhetne, hogy kiabálunk, pedig csak érvek feszülnek érveknek. Sőt arra is képes, hogy egy óra múlva fölhívjon, hogy nekem volt igazam. Egy Danton, aki képes visszavonulni.
Ma már csak rövid üzeneteket küldünk, tárgyalunk, vagy a pénzről siránkozunk. De a Bakáccsal jól lehet beszélgetni. Néha hülyeségeket beszél, de mindig érdekes vagy szórakoztató. Közben a Baki híres ember lett, úgyhogy logikusnak tűnt egy rituális beszélgetést összehozni. Úgy, ahogy Jack Kerouac úton című könyvében Carlo Marx és Dean Moriarty teszi. Direkt. Nem volt könnyű egyeztetni, mert nemcsak az idő rohangál összevissza, hanem mi is.
De végül sikerült. Aztán föltúrtam a fotósszekrényemet, és kibogarásztam a vonatkozó fotókat és beszkenneltem. Aztán Győri Csilla kiegyenesítette a szöveget.
A Raszta meg kiadta. Az olvasó meg most olvassa.
Hát itt tartunk."
Czabán György Kolbász
|
