| Ezt a könyvet az élet írta, melynek tollát az érzelmek vezették a papíron. Azok az érzelmek, melyek néha szárnyalnak az örömtől egészen az égig, fénycsóvát húzva, s a világnak mutatva, milyen szép is az élet. Aztán, ugyanezek az érzelmek kihunynak, mint erejét vesztett parázs, és bánatosan hullnak alá szégyenkezve, megszégyenülve, mert rövid időre megkóstolhatták a boldogság ízét. Az élet nem túloz, és nem óvatoskodik. Könyörtelenül a nyakunkba ont bármit és szembesít önmagunkkal. Nem mindig fogalmaz irodalmi stílusban, de érthetővé teszi számunkra a mondanivalóját. Amikor vidámságról ír, mosolyra fakaszt, ha pedig bánatról és fájdalomról, vele együtt sírunk mi is. Soha nem ígér semmit, és mégis a legjobb barátunk.
És mit érezhet az ember, akinek ez a furcsa szerzet a legnagyobb ellenségévé válik? Mekkora fájdalom érhet valakit, akit a bosszú tart életben, és képes a legveszélyesebb helyzetbe is belesodródni, mert úgy érzi, nincs már vesztenivalója? Mi alapján válogatja meg a sors, hogy kit tesz kegyeltjévé, és kit ostoroz egy életen keresztül?
Soha nem fogjuk megtudni, és ne is próbáljuk. Ez mindig az ő titka marad. Viszont volt egy fiatalember, aki szembeszállt vele, és nem hagyta, hogy kegyetlenkedésével megtörje őt, és amikor mindent elvett tőle, ő akkor is talpra állt, és bebizonyította, hogy az emberi akarat képes felülkerekedni mindenen, ami megpróbálja megalázni és a szenvedés gödrébe taszítani.
Szóljon hát ez a történet erről a fiúról, aki szembeszegült ezzel a korlátlan hatalmú úrral, aminek Végzet a neve. |
