| Rob Fleming, a Pop, csajok, satöbbi hőse időről időre válogatáskazettát készít kedvenc dalaiból a barátnőinek. Nick Hornby új könyve is egy ilyen válogatáskazetta, csak éppen prózára hangszerelve: harmincegy, számára valamilyen okból kedves dalról mondja el, hogy miért szereti vagy szerette valamikor.
S közben elmeséli azt is, miért olyan fontos számára általában a popzene, annak ellenére, hogy tudja: "sok minden belőle, sőt majdnem az egész bóvli, fantáziátlan, silányul van megírva, giccsesen van előadva, bárgyú, monoton és tinédzseres", és hogy "harmincöt évvel ezelőtt volt az aranykor, és azóta nagyon kevés érték született". De mégis időről időre hall egy új dalt, amit aztán naponta tízszer vagy tizenötször meg kell hallgatnia.
Megtudjuk, miért Bruce Springsteen "Thunder Road" című dalát hallgatta meg életében a legtöbbször (kábé ezerötszázszor), hogy mit jelent neki a Led Zeppelin (az első együttes, amelyért kamasz korában rajongott), hogy miként próbálja autista fiát a zene szeretetére nevelni, hogy egy Santana-számra akart először szeretkezni (ami persze nem jött össze), hogy miért szereti a szólókat (és miért nem), hogy mi a véleménye a dalszövegekről, hogy melyik dalt kellene brit himnusznak kinevezni (mert a mai himnusz lehetetlenül elavult), hogy milyen kapcsolat van a regényei és a zenei élményei között, hogy miért nem tudta soha megkedvelni a progresszív rockot, a dzsesszt és a komolyzenét, hogy miért szerette a punkot annak idején, és mit jelent számára a rap, a hip-hop meg a többi mai popzenei irányzat...
|
