| Én, én, én, írta Gombrowicz. Nem, nem, nem írom a lapszélre. A NEM több mint az ÉN. A NEM–ÉN a legtöbb. A NEM-mel keresztülhúzott ÉN.
Régi újvidéki fotókat nézegetek. A Báni palota előtti nádason megakad a szemem. Nagyapám és apám még látta azt a tájat. Fuvarosok voltak, hordták a földet, hogy eltüntessék a mocsarat és a lápot. Csak az ő munkájukat akartam folytatni. Csak egyszerű fuvaros vagyok, és láthatatlan anyagot szállítok.
Sokféle haza van, tudom. De szellemi csak egy akad. Olyan, mint a cella: tiszta és világos. Lakat nincs rajta, az ajtó tárva nyitva, legfeljebb a szél cibálja néha ennyi – és semmivel se több.
Kilépek az utcára, ahol cinkoskodva köszöntenek utolsó barátaim, a fák. Hány fát ültettem el életemben? Kezdem számolni őket, munkásságom még édes-apám faiskolájában kezdődött. Hány marad belőlük? Nem, mondom ki a szót, de elszégyellem magam, mert rádöbbenek, hogy az utcán magammal beszélgetek. Hova tűntek a fák? Hova tűntek a barátok?
|
