"Nem csupán azt kérdezi, hogy a nacionalizmusnak, a nemzetállami logikának megfelelően miként találtak fel egy-egy hagyományt, azaz nem pusztán az etnográfiai esettanulmányok módszertani problémáival néz szembe, illetve szembesíti olvasóit, hanem a mikrohistoriográfia és az interdiszciplinaritás összefüggéseivel is. (...) Különös történetek ezek: esetenként a néprajz, illetve a politikatörténet találkozásának vagyunk a tanúi, amikor azt látjuk, miként lesz a nacionalizmus által áthatott, determinált, feltalált népszokásokból paródia, illetve szürrealista rémálom. Azaz a szerzőt nem a nemzettudat mitizálásának nagy történetei, a historizmus normarendszerében helyt kapó narratívák foglalkoztatják, hanem e hagyomány peremei, túlfeszített helyi értelmezései, amelyek java részéből mindenféle tudományos kontroll hiányzik. A tanulmányok pontról pontra követik nyomon, hogy mint ürült ki mindaz a nemzeti hagyomány, amely elvesztette kapcsolatát a történelemmel, s elmerült az aktuálisan kihasználó emlékezet örömében. A kérdés a következő: mire lehet alkalmas, mire használjuk a nemzeti emlékezetet. A szerző válasza világos: önismeretre. Ha van értelme, haszna Pusztaszernek, akkor a kritikai reflexió. Pusztaszer – Bovaryné – mi magunk lennénk. (...)" (György Péter)
