| Lassan már azokat is ráncosodni, kopaszodni, deresedni látjuk, akik azokban a napokban-hetekben születtek: 1956. októberében, novemberében látták meg a fényesen fellobbanó, majd gyorsan halványuló napvilágot s a vérrel virágzó kis Magyarországot. Akik pedig már elég nagyok voltak akkoriban, hogy maguk s felkeljenek, megmozduljanak - ha kellett, fegyvert fogjanak - a szabadság hirtelen rájuk szakadt, szédítő mámorában, azok ha élnek is még, ki tudja, meddig. Hullanak a tanúk, vesznek az emlékek. De mait a költők, a milliókkal érzők versbe mentettek a forradalom tűzéből, hevéből, az ma is parázslik, az ma is melenget. És ma is reményt a d a reménytelenségben, gyógyító hitével táplál jövőtelenségünk dermedtségében. |
