| "Megvallom, én mindenütt a nagymamát keresem. Pontosabban a Nagyi főztjét. A lágy kelkáposzta-főzeléket, a kellően csípős marhapörköltet, az omlós vínersniclit, a habkönnyű fánkot és a szájban omló, ki tudja, hány rétegű - és kézzel gyúrt - rétest."
"Ez persze nem jelenti azt, hogy ne hajtanék fejet egy Wellington-bélszín vagy egy adag parázson sült tintahal előtt, s ne emlékeznék életem végéig arra a kis hongkongi étteremre, ahol "valódi" kantoni étkek tucatjai kábítottak el - de a Nagyi konyhája volt és lesz is az etalon. Sokáig azt hittem, hogy ez csak nosztalgia, az évtizedek fátylán áttetsző emlék, az egykori ízek és hangulatok - meg a gyerekkor - varázsa. Ezért aztán egy kis keserűség is keveredett az emlékezés örömébe, hiszen a soha el nem érhető, az elérhetetlen távolságokban lévő kulináris élvezetekre vártam hiába évtizedeken át.
Egészen a múlt század kilencvenes éveinek közepéig. Egy ismerősöm lehetetlen címre csábított: jó étterem a Keleti pályaudvar mellett? No, ez nem lehet igaz!
Mégis elmentem, és átfutottam az étlapot - megkóstoltam a levest, majd a főételt, és máris tudtam: megérkeztem. Itt, kérem, a Nagyi főz!
Ősz hajú, termetes nagyanyám helyett viszont egy mosolygós, kopasz úr jelent meg asztalunknál, s néhány szó után kiderült, hogy ő a főnök, a szakács és a tulajdonos egy személyben.(...)
Rosenstein Tibor étterme és szakácsművészete éppen ezért utánozhatatlan és egyedi. Ebben egyesül ugyanis a zsidó mámik kifinomult főzéstudománya, a kelet-európai és magyar konyhakultúra - s mindez. olyan tökéletes egységben, olyan harmóniában, ami nagyon ritka. (...)"
Szakonyi Péter
|
