| Történt 1437. december 9-én: Zsigmond magyar király és német-római császár utolsó erejével hazafelé igyekezve, idegen földön, Znaimban, nálánál is nagyobb úrral találkozott, a Halállal. Ötszáz éve folyik a per, ki volt hát ez a messzi homályon át fénylő jelenség? Zsarnok-e mint a népfantázia és a belőle sarjadt balladák állítják, tékozló-e, mint mások mondták, avagy koronás ügynök, kit emésztő nyugtalanság kergetett végig Európán, hogy csak a sírban pihenhessen?
Apjától, a Prágában rezideáló IV. Károly császártól örökölte bölcsességét és művészetszeretetét, anyjától szépségét és páratlan erejét. Családjában műbarátok, mániákus könyvgyűjtők váltogatták egymást. Apósa, Nagy Lajos király mintaképpen lebeghetett előtte, ami a kormányzat tudományát illeti.
Két zsinaton küzdött a hullámok legtetején, s mint a világ első civilembere bámulatos diplomáciai érzékről tett tanúságot. Az élet, melynél mozgalmasabb keveseknek adatott meg, sokat formált rajta, de a legtöbbet a kortól kapott, amely látta Brunelleschit templomot építeni, Pippo Spanót hadakozni, Masacciót vagy van Eycket festeni, a burgundi hercegeket reprezentálni, Pisanellót mosolyogni, miközben egy érem fölé hajolt. Látta - de lehet-e foltozni a fokozhatatlant? - Konrad Witz ecsetjét mozdulni valahol a Bodeni-tó partján, Alain Chartier-t, a francia király udvari költőjét Budán lángolni a török ellen, Donatellót Firenzében, amint a kővel viaskodott...
Ő, ki annyi ezer gyökérrel fogódzott a földbe, hasonlított szeretteihez, s ha más síkon is, de oly nagyszabású volt, mint Donatello, indulatos, mint Chartier, kegyetlen, mint Pippo Spano és oly előkelő, mint maga Félelemnélküli János, a burgundi herceg.
Genthon István
|
