| "A bagoly (vagy akármi volt) egyet rikoltott még, hogy megremegett a hegy, azután tovaszállt az emberidőn túli Langdar felé. Roland nézte, nézte mindentlátó, fáradt tekintettel, majd behátrált a szobába. Egyedül maradt. Próbaképp' megkopogtatta a köveket a háta mögött: valódiak. Stich még áll, noha mélyül körülötte a szakadék."
"Lanxxra gondolt és Silkre (ebben a sorrendben), s pillantása a falra szaladt, ahová Chronbill kardját függesztette. - Én készen állok - morogta, és elmosolyodott. - Mi? Természetesen. Jöjjenek csak. Soha nem zárom be az ajtómat holmi őszi szél miatt, uraim."
"Lanxx, kitervelője és végrehajtója a rombolásnak, még látott egy-más dolgot, mielőtt vad futásnak eredt (dél felé inalt, a felvonóhíd csonka vázán át, a kopár szurdokon keresztül; önkéntelenül is Jon nyomát követte, s beleveszett a vadonba, amely aztán elemésztette őt, vagy a maga szolgálatába állította), látta az árnyakat, akik visszatértek. A nővéreket, Tököt, a vörös hajú szolgát, amint kimeredt szemmel lovagol meg egy szürke ködlovat, de, jaj, Tök arca csupa csont már... azután jöttek sorba mind, végül Jelk zárta a felvonulást, díszes páncélban, csipkegallérral, amely igen régen volt honos a királyi udvarok márvány árkállai alatt. Röpködtek a lángok, huhogott a szertelen tűz, és felfalt élőt és élettelent, miként ikerpárja, a tenger."
|
