| "Hittel élő istenkereső vagyok. Hiszek magamban, az erő velem van. Ez az erő pedig maga a teremtett Istenem, mankóm és iránytűm, mely bennem van, születésemtől a halálomig. Nem kötődöm vallásokhoz, pártokhoz, csoportokhoz. Tudom, bármely közösséghez tartoznék, gyanakodva szemlélném a többieket. Így maradhattam nyitott mindenre és mindenkire, és így érthetek meg minden tőlem eltérően gondolkodót. Életfölfogásom az erősek jellemzője, a gyöngébbek egyedül gyámoltalanok, elvesznek..." "Hittel élő istenkereső vagyok. Hiszek magamban, az erő velem van. Ez az erő pedig maga a teremtett Istenem, mankóm és iránytűm, mely bennem van, születésemtől a halálomig. Nem kötődöm vallásokhoz, pártokhoz, csoportokhoz. Tudom, bármely közösséghez tartoznék, gyanakodva szemlélném a többieket. Így maradhattam nyitott mindenre és mindenkire, és így érthetek meg minden tőlem eltérően gondolkodót. Életfölfogásom az erősek jellemzője, a gyöngébbek egyedül gyámoltalanok, elvesznek. Én megvagyok. Szeretek templomba járni, de az ima kényszere nélkül. Amikor az ajtó előtt állok, Isten is házon kívül van. Mikor belépek, már Ő fogad. Ott is jól elbeszélgetünk."
Előszó
Nagy Bandó András már megint a majdnem lehetetlenre vállalkozott. Hármas szaltót ugrik a trapézon. Mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, a humor világából átlendül, átrepül az emberi lét végső kérdéseinek, az élet és halál, a hit és hitetlenség kérdéseinek világába. Repülés közben leveti bohócruháját és sipkáját, s mire a másik oldalon letoppan, már a filozófus talárjában és fövegében áll előttünk. És mindeközben záporoznak ránk szokatlanabbnál szokatlanabb kérdései és gondolatai.
De miért is lepődnénk meg mindezen, hiszen egész életében, humoristaként se csinált mást, mint hogy újra és újra meghökkentett minket, mert másképp látta a világot és benne minket, embereket, mint ahogy mi látjuk, vagy mi szeretnénk látni.
Ámde most minden eddiginél nagyobb és vakmerőbb kalandra vállalkozott. Ebben a könyvben nem mi vagyunk a főszereplők, hanem ő maga. A műfaj is új: nem a balgaságok erasmusi dicsérete s kipellengérezése, hanem sokkal inkább a pascali elmélkedés és nietzschei háborgás valamiféle ötvözete.
Homo viator-nak, utazó, úton lévő embernek, vándornak nevezi magát, aki elhagyta biztos otthonát, elengedte az öröklött bizonyosságok, kész tudások fogódzkodóit, és nekivágott egyedül a világnak, keresve azt az igazságot, amelyet minden ember csak maga találhat meg. Ezt ő úgy mondja, hogy az ember csak önmagában találhatja meg Istent, a maga Istenét. „Mindenki a maga útját járja. A maga Istenével."
Ez így még nagyon szelíden hangzik, ámde ennél ő sokkal messzebb megy el, új és veszélyes vizekre hajózva. Néhány száz éve minden bizonnyal megégették volna azokért amiket e könyvben kifejt. Azt ugyanis, hogy Isten nem örökkévaló és nem min denható. Nem is létezne, ha mi nem léteznénk. Mert minden ember maga teremti meg a maga Istenét, és ez az Isten együtt hal meg velünk. Halálos ágyunkon is velünk van, erőt ad nekünk, de „ő is lázasan, leépülve és tehetetlenül figyeli lassú elmúlásunkat". Nem örökkévaló és nem mindenható - írja -, de megszenteli, és értelemmel, méltósággal, szabadsággal tölti meg azoknak a lelkét és életét, akikben volt kellő bátorság és áhítat, hogy megkeressék őt önmagukban. „Hol van hát Isten?" - kérdi. „Mindenütt és sehol. Mindenben és bennem" - válaszolja.
Elutasít minden dogmát, voltaire-i szenvedéllyel támadja a történeti egyházakat, mert úgy véli, hogy nem a szeretet szellemében szolgáltak, és egyetlennek vélt igazságukat próbálva rákényszeríteni mindenkire, inkább akadályozták, mintsem segítették az embert abban, hogy megtalálja önmagában a maga Istenét. Azt a „személyes istent", aki - ha jól értem gondolatmenetét - voltaképpen nem más, mint az ember önnön „jóra buzdító és a széphez hozzásegítő énje".
Olvasói közül minden bizonnyal sokan megbotránkoznak majd azon, ahogy az intézményesített vallásokba, egyházakba belegázol. Mások nehezen tudnak majd megbirkózni azzal a gondolattal, hogy az ember maga teremti meg a maga Istenét, de ez az Isten mégsem illúzió, hanem az emberi élet eleven valósága, hajtóereje, alakítója. De minden bizonnyal sokan lesznek azok is, akiket lenyűgöz ez a bravúros magánszám, ez az emberi élet nagy kérdéseivel küszködő drámai monológ, ez az igazságkereső szenvedély, a gondolkodásnak ez a szabadsága.
Amire talán még a filozófusnál is jobban képes az életen, rajtunk, és ha kell, önmagán is nevetni tudó bohóc.
Hankiss Elemér
|