| A földkerekség legszigorúbb intézetében neveltek fel: felnõtt önmagam minden sikerét, elért eredményét a családi házon kívül azoknak köszönöm, akik emberré formáltak. Hitet adtak, erõre szoktattak, nem kíméltek, maximális eredményt követeltek, és örökre beillesztettek a nemzet keretébe, Kölcsey elgondolása szerint büszke magyarrá alakítottak. Hogy ezért valamilyen módon kifejezett hála jár, az már nevelésük következménye.
Aki Abigél címû regényemet olvasta, régi ismerõssel fog találkozni ebben a könyvemben, megtalálja König tanár úr modelljét, s látja aránylag ritka arcom változásait, amikor nekem feltett kérdésre válaszolok vagy valami közérdekû témát érintek: közéleti emberként szerepelve teljesebbé válik az íróról kialakult kép, mert olykor váratlan-szokatlan adattal gazdagítja az addig már ismerteket. Elõfordul, hogy amit nyílt sisakkal sose tenne, amikor regényt ír, most megteszi az író, legbensõbb kételyeit vagy gondjait közli a "Magánügy" ciklusban, de hát megteheti, nem él vissza senki a titkaival, egyetlen reális családja van már csak, az olvasók, akik számon tartják gondolatait és kíváncsiak rá.
Az író – egyébként mindig közli, ha teheti – sohase készült írónak, csak Isten mást tervezett vele, az író tanár akart lenni, igazi tanár, akire úgy gondolhat a tanítvány vissza, ahogy õ érzi szívében hajdani nevelõit, Szondy tanár urat, aki higgadtan azt közölte a tízéves gyerekkel, író lesz belõle, kár más utat terveznie, vagy Möszjõt, akitõl megtanulta, hoz az élet elég gyászt a tanulókra, ne növelje már, ha elkerülheti, az iskola is.
A Merszi, Möszjõ valamifajta visszaigazolás volna, hála a szinte megköszönhetetlenért.
|
