| Koltai Lajosról, akit a legtöbbször családias bensőséggel Sutyinak becéznek, az utóbbi időben a legnagyobb dicséretet a magyar operatőrök öt-hat nemzedékének szeretett Mestere, a kilencvenedik évét betöltött Illés György mondta: "Sutyi pontosan olyan, mint amilyen a felvételi vizsgán volt." Meg is magyarázta, mit ért ezen. Ha Koltai Lajos szemébe néz, és erre most is igen gyakran kerül sor, az a fiatal szempár tekint vissza rá, amelyből nem kopott ki az eleven érdeklődés és a jó kedély.
"Ma is ugyanúgy töri a fejét az új világítási effektusokon mint amikor mellettem volt segédoperatőr a Hangyabolyban. Figyeld meg, közülünk, még ha látszólag semmi okuk sem volt rá, milyen sokan elfásultak, letörtek és abbahagyták a szakmát. Ő sohasem fogja abbahagyni." Jó egy ilyen távlatos jóslatot hallani abban a különleges pillanatban, amikor a Tanítvány - az operatőri pálya horizontján - rendezőként debütál.
"Koltai Lajos rendezni fog" - suttogták már jó ideje a szakmai berkekben, de nem úgy, mint ahogy a rendkívüli híreket szokták. Van példa rá, hogy jelentős operatőr ideig-óráig átül a rendezői székbe. Bemutatkozott, igaz, régen, rendezőként Eisenstein állandó operatőre, a kivételes tehetségű Eduard Tissze is, s hasonlóképp cselekedett időben hozzánk közelebb Ingmar Bergman alkotótársa, Sven Nykvist. Ennek ellenére figyelemre méltó esemény, ha egy minden tekintetben sikeres "fényfestő" átül a kezdő rendezők igencsak ingatag székébe. Bizonyára tudja, hogy a produkció sikere esetén lesz elegendő jelentkező alkotótársnak, de ha a film megbukik, úgy egyedül marad, mint Maugli a dzsungelben. Feltételezhető tehát, hogy Koltai Lajos új pályája olyan történet része, amely önmagában is hordoz annyi jelentést, amennyi az ösztönös vagy a tudatos Néző számára egyaránt a Mű teljesebb megértését teszi lehetővé. S ha a Mű megközelítését az Alkotó történetének retrospektív felvázolásával kezdjük, teljesen a francia nouvelle vague rendezői szellemében járunk el.
A gunyorosan "papa mozijának" nevezett kortársi filmművészetből a francia fiatalok egyedül a "nagy túlélő" Mestert, azaz Alfred Hitchcockot respektálták. Nem véletlenül. Bölcs volt az önteltség legkisebb árnyalata nélkül. Ő mondta, hogy a film: az alkotó, a mű és a közönség egysége. Ha az egységnek csak az egyik tagja mond csődöt, már nincs film. Természetesen van, de az a fajta konfekciós "termék", amelyből hiányzik az egyéniség, most nem érdekel bennünket. Elég, ha látóterünk horizontját a Sorstalanság tölti ki, s nem is csupán (vagy elsősorban) a Nobel-díjjal elismert Kertész Imre regénye, hanem az a nem csekély abszurditás, amely a jelen könyv címében is olvasható: "Sorstalanság. Koltai Lajos filmje." Vajon mi ez? Ha röviden kell válaszolni: egy tántoríthatatlanul fiatal filmes bemutatkozáson túli rendezése.
|
