| Reménytelenség, unalom, fásultság, szomorúság, gépiesség - ez uralja Tar Sándor világát. Hősei többnyire üres lelkű, kisemmizett kisemberek, hajléktalanok, alkoholisták, elmebetegek vagy csak nyomorultak, lecsúszott értelmiségiek, tanárok, orvosok, szerencsétlenek. Történetei - mert ő továbbra is történeteket ír - hétköznapiak, mégis, vagy éppen ezért, megrendítők és igazak. Olykor vidámak is. De inkább ne lennének azok.
Tar katartikus élményt nyújtó mesélőkedve mit sem változott. Hol alakjai bőrébe bújva kandikál gúnyos pofával kifelé, hol meg kívülről kukucskál befelé, kukkol és megfigyel. Eleinte csak érezzük, hogy mindig az ő - már-már giccsesre mázolt - valóságában éltünk, később már tudjuk is. Nem lehet szabadulni belőle. Itt van. Szörnyű és gonosz. Az ember pedig, akit látni sem akarunk, akivel találkozni sem szeretnénk, ott áll a lépcsőházban, bekopog az ablakon, bámul ránk egy kerti padról vagy egy kocsmaajtóból. Leskelődik. Alkukat köt, és nem akar semmit. Hátha neki sikerül. Menekül előlünk, és már közelít hozzánk. Csak arra vigyáz, hogy sohase költözzön megsemmisíthetően belénk.
|
